2. Fejezet - Én ostoba szívem

"Az én ostoba szívem nem fog a józan észre hallgatni, és továbbra is hisz, mert nem túl okos az én ostoba szívem..."

A stúdió már rég kiürült, én viszont még mindig a színpadon kuporogtam. Fogalmam sem volt, miért nem keresnek, vagy hogy mióta is ücsöröghetek itt, de időre volt szükségem, hogy feldolgozzam mindazt, ami a műsor alatt történt. Nem szerepel a terveim közt megemlíteni Jorgenak az előbb átélteket, mert tudom, hogy csak tovább növelném az egóját, de abban biztos vagyok, hogy még sosem énekeltem így. Vissza akartam menni abba a percbe, énekelni újra, meg újra, érezni, ahogy a szívem együtt ver a ritmussal, csak ülni a színpad közepén, és nem gondolni semmi másra, csak hallatni a hangom.
Persze jól tudtam, hogy ennek az édes semmittevésnek úgy is véget kell vetnem, vagy önszántamból -hiszen nem ülhetek itt örökké-, vagy a stúdió egyik alkalmazottjának utasítására, aki nem igen szívleli a gondolataikban elmerülő, magányos tinisztárokat, akik ahelyett, hogy hazamennének a drága luxusvillájukba, a színpadon lopják a napot értelmetlen dolgokon rágódva. Inkább megigazítottam a fekete blézer-felsőmet, majd épp készültem volna felállni, mikor egy kéz nyúlt felém a hátam mögül. Anélkül, hogy megnéztem volna ki áll ott, megragadtam a kezét. Gyors mozdulattal felrántott a földről, én pedig hálás tekintettel fordultam a segítségemre siető személy felé. Jorge Blanco... Persze, ki más is lenne? Nyugalom Tini, hiszen nem olyan régen kihúzott a pácból, adj neki egy esélyt! Igyekeztem átlagos, semmit nem tükröző arckifejezéssel végigmérni, kisebb,-nagyobb sikerrel.
- Miért vagy még itt? - Jorge kérdő tekintettel nézett rám, én pedig megvontam a vállam.
- Csak gondolkodtam.
- Szabad tudnom, hogy min? - bizalmaskodva pillantott végig rajtam, de fogalmam sem volt, hogy komolyan tudni akarja-e a választ, vagy csak "jópontot" akar szerezni nálam. Így vagy úgy, de eldöntöttem, hogy rendbe hozom az életem, és tiszta vizet öntök a pohárba, ezt pedig azzal szerettem volna kezdeni, hogy szerzek egy esetleges barátot Jorge Blanco személyében.
- Ami azt illeti, rajtad. - kezdtem, mire felvonta a szemöldökét magyarázatot követelve. - Tudod, azt hittem, hogy ki nem állhatlak! Mármint, mikor egy évvel ezelőtt találkoztunk, egy egoista bunkónak hittelek téged. A megnyilvánulásaid, a beszéded, a stílusod... mind erre utaltak! De...
- De? - Jorge kicsit bántott tekintettel mért végig, amit nem is igazán csodáltam azok után, amiket mondtam. A feketeleves számomra mégis csak most jött. El kellett ismernem Jorge nem régen tapasztalt erényeit, miközben még mindig nehezteltem rá a régmúlt miatt. Tudtam, hogy a reakciója alapján dől majd el minden...
- De most neked köszönhetem, hogy nem égtem le, és ugyan alig fél órát töltöttem veled együtt, mégis úgy érzem, hogy félreismertelek... Hogy talán... nem is vagy te annyira idióta... - nevetve igyekeztem leplezni az izgatottságom, hogy ne tűnjön fel neki, mennyire érdekel, milyen ember ő.
- Hát... - Jorge tekintetében ezer érzelem játszott, és én tudtam a választ. Talán valóban félre ismertem Jorget. És most megbántottam. Gratulálok Martina, ezt jól elcseszted! 
- Ha jól értem... - a fiú hirtelen feleszmélt a padló fürkészéséből, és a tekintetét mélyen az enyémbe vájta. - Te most azért haragszol rám, mert segítettem kiszállni egy szökőkútból...
- Igen. Vagyis... nem! - így belegondolva tényleg nevetségesnek tűnt a dolog, ezért igyekeztem kimagyarázni magam. - Nem, én a beszélgetésért haragszom, amit Mr. Rodriguez, a menedzsered, meg te folytattatok! Amiből azt szűrtem le, hogy milyen is vagy...
- Amiben én szinte alig vettem részt? Már bocsánat, de ha belegondolsz, igyekeztem nekik jópofizni, és az első adandó alkalommal leléptem....
- És utánam jöttél... - Jorge szavába vágva igyekeztem értelmet adni a haragomnak, de ő sem hagyta magát. A hirtelen kezdődött veszekedésünk régi emlékeket élesztett fel bennem, és tisztán láttam magam előtt azt a bizonyos vacsorát.
- És próbáltam barátkozni, de te pipa voltál...
- Mert egy idiótának képzeltelek...
- Ezért veszekedtél velem, és beleestél az étterem szökőkútjába...
- És nem tudtam kijönni...
- És én segítettem....
- És a rohadt sajtó úgy tüntette fel, mintha megcsalnám Nathan-t, és tönkrement a kapcsolatunk! - ziháltam. Alig pár centire álltam Jorgetól. Ekkor tisztázódott bennem, miért haragszom rá.
- Te engem okolsz azért, mert a vőlegényed elhagyott? - Jorge megsemmisülten állt előttem. Lesütött szemmel toporogtam ott, de kinyögtem egy igent, majd sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a színpadot. Én már tudtam az igazságot. Nem őt okoltam azért, mert Nathan-nel szakítottunk, az csak ránk tartozik. Őt utáltam, mert aznap ott volt, mert megtörtént az, ami megtörtént. Utáltam, mert aznap éreztem valamit a vőlegényem iránti szerelmemen kívül. Éreztem valamit Jorge Blanco iránt egyetlen délután után. Ezért lett minden úgy, ahogy most van. És ezért csakis magamat okolhatnám. Most mégis őt bántottam meg. Félre ismertem, mert félre akartam ismerni. Nem akartam belátni semmit, ami engem tehetne felelőssé Nathan továbblépéséért. Most tisztázódott bennem minden, és az a gát, ami a hazugságok folyamának útját állta, most megsemmisült, és minden egyszerre zúdult rám. Beszélnem kellett valakivel, aki leveszi rólam a teher egy részét, erre pedig csakis egy ember lehet képes: Mechi. Biztos voltam benne, hogy épp az utolsó óráján ül, de fel kellett hívnom! Azonnal az M betűhöz pörgettem a névjegyzékem, és megcsörgettem a barátnőmet. Csak a hangposta kapcsolt...
- Haló, itt Mechi Lambre. Bővebb információért nézd meg a ruhád címkéjét! Jelenleg nem tudom felvenni a telefont, mert világhírnévre teszek szert, eladok pár száz fölösleges, saját tervezésű ruhát, vagy vacsorázom Vilmos herceggel, szóval csupa olyan fontos dolgot csinálok, ami miatt nem érek rá. Ha üzenetet hagysz, lehet, hogy meggyőzöm a francia elnököt, hogy két perccel később fogadjon, és meghallgatom a híred, ami remélem tényleg irtó fontos! - és ezennel köszöntsük hatalmas tapssal Mercedes Lambre-t. Igen, ez az én drága barátnőm. Aki Vilmos herceggel vacsorázik, és majd hogy nem mindig a hangpostája kapcsol.
- Szia Mechi! - kezdtem neki nevetve az üzenetnek. - Itt Tini. Csak beszélni szerettem volna veled valamiről, ami hidd el, hogy tényleg fontos, és szükségem van a tanácsodra! Kérlek hívj fel, amint befejezted a vacsorát a herceggel, vagy bármit is csinálsz most...
A telefonomat az öltözőben álló kis asztalra dobtam, én pedig lerogytam a mellette elhelyezett székre. Fogalmam sem volt, hogyan enyhíthetném azt a terhet, ami most a vállamat nyomta, és úgy éreztem, megszakadok alatta. Valójában csak a tudatlanság volt nehéz. A félelem. Hogy nem tudtam, mitől félek...
- Tini, már fél órája téged keresünk! - nyitott be az egyik sminkesem, és felrántott a székről. - Kaptál egy kis időt, mert három óra múlva megyünk a Stúdióba...
Ezzel a lány kivezetett az épületből, és egyenesen a méregtől vörösre festett arcú menedzserem karjaiba lökött.
- Hol voltál Tini? - kérdezte idegesen Mr. Rodriguez, miközben betuszkolt egy sötétített ablakú, fekete limuzinba. Megrántottam a vállam, jelezve, hogy nem szolgálhatok értelmes magyarázattal, és szerencsére a már annyira jól ismert dallam, a menedzserem csengőhangja újra megmentett. A szállodáig vezető úton végig némán bámultam ki az ablakon. A fülhallgatómat pajzsként használva megvédtem magam minden felém irányított, kényelmetlen kérdéstől. Teljes hangerővel üvöltöttek a dalok, én pedig megpróbáltam elterelni a figyelmem azzal, hogy azt próbáltam kiszúrni, mit csinál másképpen a szám előadója, mint ahogy én tenném. Persze nem jártam sikerrel, mert most valahogy csak a dalszöveg érdekelt.
Nem szerethetem Jorge Blancot, hiszen alig egy napja ismerem... Fogalmam sem volt, miért vagyok így összezavarodva, de megnyugtattam magam, hogy majd biztosan rájövök, csak türelmesnek kell lennem, addig pedig nem kell pánikba esni... Hamarosan Mechi sem lesz elfoglalt, felhívom, beszélgetünk, és elmondja majd, hogy nem vagyok szerelmes, csak extázisban voltam. Ennyi az egész... Semmi több...
Lassan begördültünk a szálloda elé, én pedig az első adandó alkalommal kipattantam a kocsiból. Mr. Rodriguez még megpróbált utánam kiabálni valamit, de én a fülhallgatómra böktem, és belöktem magam előtt az épület ajtaját. Miután a harmadszori alkalommal nyomtam meg igen erőszakosan a lift gombját, véget vetettem a toporgásnak, és a lépcsőházat vettem célba. Csak rohantam, és rohantam, de a fokok újra és újra az utamat állták, mindig új akadályt képezve előttem. Valahogy sosem akart véget érni a lépcsők sorozata, én pedig akaratosan rohantam tovább. Elhagytam az első, a második, a harmadik, a negyedik emeletet, de úgy tűnt, sosem érkezem meg a hetedikre. Menekülni akartam, és futottam tovább mit sem törődve a fájdalommal, ami minden lélegzetvételnél a mellkasomba nyílalt. Úgy éreztem, Jorge Blanco minden ugrás után, megállíthatatlanul ott liheg a sarkamban, annak ellenére, mennyire szabadulni akartam tőle. Az a mexikói balfácán befészkelte magát a fejembe, és minél jobban ki akartam verni a fejemből, ő annál jobban kapaszkodott. Annál jobban a részemmé vált.
Mikor a hatodik emeletet jelző táblához értem, a korlátba kapaszkodva lerogytam a földre. A hátamon folyt az izzadtság, a hajam a homlokomhoz tapadt, a szívem, pedig vadul vert. Mély levegőt véve igyekeztem megállítani, hogy a torkomból felszabaduló zihálás ne változzon kétségbeesett zokogássá. A hátamat a hideg falnak döntöttem, és lassan végiggondoltam mindent. Mindent az elejétől, attól a naptól kezdve, amiről mától minden éjjel álmodni fogok, amit mától nyugodtan hívhatok rémálmaim rémálmának...

Lassan egy év telt el azóta, hogy először találkoztam vele. Akkor tettem másodszor Mexikó utcáira a lábam. Első alkalommal Mechivel jártunk itt, mikor eltévesztettünk egy buszt, és majd' 50 kilométeres kitérőt kellett tennünk. Eredetileg Mechi nagymamájához indultunk, de -máig sem értem, milyen okból- rossz járművet választottunk.
Aznap reggel a menedzserem azzal a vigyorral keltett, amit csak azokra a napokra tartogat, mikor valami igazán nagyon jó hírt szeretne közölni velem.
- Tini! - nézett rám diadalittas tekintettel. - Eljött álmaid napja!
- Valóban? - felhúzott szemöldökkel bámultam a reggel kilenc órakor friss, és kipihent arcú férfire, aki kegyetlen vigyorral az arcán helyet foglalt az ágyam végében.
- Elintéztem neked egy ebédet Mexikó leghíresebb üdvöskéjével! - Mr. Rodriguez igazi kisfiús lelkesedéssel bámult rám, én pedig igyekeztem lelkesnek tűnni.
- Szuper! - nevettem fel. - A csajszi biztos tök jó fej, meg majd fantasztikusan elbeszélgetünk a tízcentis sarkakról...
- Tini...
- Meg a körömlakkokról...
- Tini...
- Meg arról, mennyire hipcsi-szupcsi ez az egész... - motyorásztam, és észre sem vettem, ahogy a menedzserem harmadszorra int le, és az ajtó felé veszi az irányt.
- Tini! - kitárta az ajtót, és átlépte a küszöböt, majd utoljára visszafordult, hogy befejezze a mondatot. - Jorge Blanco-val fogsz ebédelni...
És abban a pillanatban leesett minden. A kezemre pillantottam, amelyen ugyan nem díszelgett a Nathan-től kapott ezüstgyűrű, hiszen megegyeztünk, hogy még nem hordjuk, de jól tudtam, mi lesz az egész vége. A Buenos Aires-i pletykalapok már véletlenszerűen kiválasztva pár sztárocska fotói közül az enyémet, és Jorge-ét így is összekombinált kettőnket, Mr. Rodriguez pedig erre akar rájátszani! Ki akarja használni azt a hírnevet, amit a pillanatnyi pletykák okoznának, de az én kapcsolatomat tönkre is tehetné ezzel!
Legszívesebben jól képen töröltem volna Mr. Rodriguez-t, aztán meg sem álltam volna egy jól eldugott kis városkáig valahol Európában. Persze erre esélyem sem volt, mert perceken belül csörgött a telefonom. Mechi hívott. Ő akkor is Buenos Aires-ben maradt, hogy megnyerjen magának egy-két támogatót. Azonnal felvettem a telefont, a barátnőm pedig rögtön sipákolni kezdett a vonal másik végén.
- Oké Tini, nincs sok időnk...
- Ami azt illeti szívem, még másfél óránk van az indulásig... - nevetve lehuppantam az ágyra, és hagytam, hogy Mechi mindenféle baromsággal kezdje tömni a fejem.
- Milyen ruhák vannak ott nálad? - a barátnőm kérésére egy hatalmas, kék bőröndhöz sétáltam, amiben a Mechi által tervezett szerelések utaztak. Gyors mozdulattal felnyitottam a koffert, és elkezdtem átválogatni a ruhadarabokat.
- A fekete kosztüm... - kezdtem, de a vonal másik végéről csak ellenkezést lehetett hallani. - a sárga vászonruha, a kék kisestélyi, egy térdig érő, fekete szoknya....
- Oké, oké, az jó lesz, ott van hozzá az a királykék, egyszerű ing?
Bólintottam, majd rövid egyeztetés után már kiegészítőket is választottunk hozzá. Épp elkészültünk, és el is búcsúztunk, mikor Mr. Rodriguez benyitott a szobába.
- Indulhatunk? - kitárta az ajtót, én pedig a menedzserem nyomában kisétáltam a folyosóra.
- A kocsi? - kérdeztem értetlenül, amint elhagytuk a parkolóházat.
- Az étterem itt van nem messze, gyalog megyünk... - Mr. Rodriguez hanyagul megrántotta a vállát, de közben egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét a telefonja kijelzőjéről. Némán loholtam a nyomában, így mire megérkeztünk a ... nevű mexikói étteremhez, én kusza hajjal, vörös fejjel álltam az ajtóban.
- Itt van nem messze... - motyogtam magam elé, amint megláttam csapzott külsőmet az étterem előterébe állított hatalmas tükörben. - Párizs is csak pár utca. És a tárcám is dugig van, miért nem ugrunk le most rögtön?
Amint megláttam Mr. Rodriguez rettegő arckifejezését azonnal kapcsoltam: Jorge és a menedzsere a közelben lehet. Gyors mozdulattal végigsimítottam a felsőmön, és idegesen kezdtem dobolni az ujjaimmal a combomon. Pillanatok múlva megjelent egy magas, középkorú férfi az ajtóban. A menedzseremnél jóval fiatalabbnak tűnt, de testtartása, és tekintete is elárulta, hogy ő is igen csak befolyásos ember lehet.
- Ryan! - Mr. Rodriguez bizalmasan a férfi felé nyújtotta a kezét, mire az viszonozta a gesztust. Egyetlen pillantásból látszott, hogy régóta ismerhetik egymást, és nem először dolgoznak össze. Még csak sejtésem sem volt róla, hogy ez az ebéd tényleg csak egy ebéd-e, vagy össze akarnak kovácsolni bennünket a lehetséges közös munka kedvéért, de látszólag Mexikó leghíresebb üdvöskéjét nem igazán érdekelhette a dolog, mert Ryan után senki nem lépett az étterembe.
- Te pedig biztos az elbűvölő ifjú hölgy vagy - lépett hozzám a férfi, majd bemutatkozott - Ryan vagyok.
- Tini - mosolyogva nyújtottam felé a kezem, mire megrázta azt.
- És Jorge hol marad? - Mr. Rodriguez összedörzsölte a kezét, és figyelmesen végigpásztázta az előtermet, mintha Jorge bármelyik pillanatban előbukkanhatna.
- Nem sokára biztosan megjelenik - Ryan hangjában érződött, hogy kissé zavarba hozta a kérdés, ebből pedig arra következtettem, hogy fogalma sincs, merre kószálhat pártfogoltja.
- Nem gond, majd csak megjelenik! - legyintett a menedzserem, és intett, hogy kövessük. - Addig üljünk le egy asztalhoz!
- Én még rendbe szedném magam! - kiáltottam a két férfi után, mire mindketten bólintottak. Úgy tűnt, a hiányom nem fog akkora fájdalmat okozni nekik, Jorge késése pedig adott nekem némi időt a nagy rohanás okozta rendezetlenségemet némiképp eltüntessem. A mosdó felé vettem az irányt, és igyekeztem minél gyorsabban végezni. A mosdókagylóra támaszkodva megigazítottam a hajam, aztán mosolyt erőltettem az arcomra. Gyerünk Tini, menni fog, csak pár óra az egész...
Mélyet sóhajtva kiléptem a mosdóból, és úgy döntöttem, hősiesen eltűröm ezt az ebédet egyetlen zokszó nélkül. Nem is lehet olyan vészes, mint azt így előre hinném, és hamar túl leszek rajta. Meg tudom csinálni...
Azonban ahogy az asztalunk felé vezető úthoz fordultam, egy szőke ciklon viharzott el előttem, ettől pedig némiképp elvesztettem az egyensúlyom. A következő pillanatban valami egyenesen a gyomromba vágódott, és letarolt engem. Amint megpróbáltam rájönni, mi történhetett, szembetalálkoztam a pólómon éktelenkedő, hatalmas sötét folttal.
- Ne haragudj! - súgta egy mély hang a fülembe, mire felemeltem az arcom. Alig néhány centi választott el a fiú arcától, mire kellemetlenül felköhintettem. Csak akkor tűnt fel, hogy erősen tart, mikor lassan maga mellé eresztette a karját. Én is hátrébb léptem egy kicsit, majd szemügyre vettem az üres poharat szorongató fiút. Idegesen a hajába túrt, barna szemei engem, majd az asztalok között lavírozó, szőke pincérnőt fürkészték. Percek alatt világossá vált a helyzet, a barátnőjét hajszolva belém akadt, és a ragacsos lötty a poharából az ingemen kötött ki.
- Nincs gond... - motyogtam bosszúsan, majd a táskámba túrtam zsebkendő után kutatva, amivel eltüntethetem a foltot. Láttam a fiún, hogy legszívesebben faképnél hagyna, és a pincérnő után rohanna, de csak nem mozdult. - A barátnőd?
- Nem, csak ismerkedtem... - gyors mozdulattal megrázta a fejét mielőtt a teljes figyelmét nekem szentelte volna. - Elütöm egy kicsit az időt, mert van itt egy kötelező találkám, amin nagyon nem szívesen jelennék meg.
- Vagy úgy... - nevettem fel kényszeredetten. Hirtelen az eddiginél is kevésbé vágytam a Jorgeval való találkára. - Ismerős helyzet... én egy mexikói balfácánnal találkozom...
- Szabad a neved? - a fiú zavart tekintete hirtelen igen érdeklődővé vált, amit jó jelnek vettem, és mosolyogva felé nyújtottam a kezem. - Tini Stoessel
A nevem hallatán szeme megcsillant és elvigyorodott, majd ahelyett, hogy megrázta volna a felé nyújtott kezem, gyors mozdulattal csókot lehelt rá. A hirtelen gesztustól zavarba jöttem, és elpirultam.
- Örültem a találkozásnak, azt hiszem, lesz szerencsénk még hasonló helyzetekhez... - mielőtt bármit is mondhattam volna, kacér mosollyal az arcán sarkon fordult és átvágott a termen. Egyetlen pillantást sem szentelt a szőke pincérnőnek, aki kissé bosszús tekintettel elviharzott mellette. Mikor  a fiú pillanatok múlva eltűnt az én szemem elől is, újra a folt felé összpontosítottam. A ragacsos folyadék makacsul tapadt a finom anyaghoz, így három csomag zsebkendővel később is látszott a kis incidensem bizonyítéka. Remélve, hogy egyik menedzser sem kérdez majd semmit elindultam az asztalunk felé. Lélekben megpróbáltam felkészíteni magam a lehető legrosszabb dolgokra is, amikor azonban a társasághoz léptem, olyan látvány fogadott, ami minden várakozásom felülmúlta. A szívem nagyot dobbant mikor a kis, négyszemélyes asztalnál megláttam a fiút, aki percekkel ezelőtt majdnem ellökött. Ő volt az, ott ült Ryan és Mr. Rodriguez között és kajánul vigyorgott rám, nekem pedig csak akkor esett le: ő az. Ő Jorge Blanco.
Abban a pillanatban bántam meg először, hogy egyetlen dalt sem hallgattam meg tőle, hiszen ha felismertem volna, biztosan nem teszek az előbbiekhez hasonló kínos megjegyzéseket rá. Mielőtt bármit mondhattam volna, Ryan azonnal bemutatott minket egymásnak, és mivel Jorge apró jelét sem adta annak, hogy ismerne engem, én is így tettem, és rosszalló arckifejezéssel megráztam a kezét, mielőtt reagálhatott volna. Hogy őszinte legyek, ma már nem is emlékszem, hogy miről beszélhettek ők hárman, de én meg sem szólaltam, ez pedig látszólag egyiküket sem zavarta. Csak néhány szófoszlány jutott el hozzám, amiket a Mechivel folytatott beszélgetés alatt szépen kikerekítettünk, de a későbbiekben úgy tűnt, a mi verziónk nem is áll olyan messze a valóságtól.
Amíg szép sorjában tették elém a finomabbnál finomabb fogásokat, volt mivel elterelnem a figyelmem, de egyszer persze az ebédnek is vége lett, ők hárman azonban tovább beszélgettek. Már nem tudom, mi lehetett az a mondat, amin felháborodva felpattantam, majd zavartan elnézést kértem, és egy rövid sétára indultam, hogy kiszellőztessem a fejem. Magamon éreztem Jorge pillantását, így próbáltam minél gyorsabban szedni a lábam, és meg sem álltam a kis hátsókertig, ahol leültem a szökőkút peremére. Önkéntelenül is a gyűrűsujjammal kezdtem babrálni, és igyekeztem mindent kizárni magam körül. Az előbbi étkezés emlékeit, a Jorgeval való találkozást, mindent, ami zavarhatna, és csakis Nathan-re koncentrálni, abban a tudatban, hogy az ő gondolata mindig megnyugtat. Ülhettem percekig, de talán órákig is szorosan lehunyt szemmel ott, mégis csak arra tudtam gondolni, hogy remélhetőleg már sosem kell újra látnom ezt a mexikói balfácánt. Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak, és lassan kinyitottam a szemem. Abban a pillanatban viszont az összes eddigi próbálkozásom a lelkem lecsillapítására szertefoszlott, ahogy megláttam a felém közeledő alakot. Jorge lazán, zsebre dugott kézzel ballagott a szökőkút felé, majd megállt előttem.
- Minden oké? - kérdésétől a maradék nyugalmam is elszállt, és kétségem sem maradt afelől, hogy robbanni készülök. Dehogy, semmi gond sincs...
- Persze... - motyogtam, szinte csak magamnak, és hátat fordítottam neki.
- Tényleg nem mondasz semmit? - lépett egyet, így szorosan mellettem állt, én pedig azt kívántam, bár távolabb lenne. Bár elmenne, én pedig ne érezném azt, hogy azt akarom, maradjon, és unszoljon, hogy nyíljak meg neki. Hirtelen azt akartam, hogy tudja, hogy el vagyok jegyezve, és menjen vissza az asztalhoz. Valahol bent mégis azt akartam, hogy tudja mindezt, de ne adja fel egykönnyen.
- Azok után sem beszélsz velem, ami történt? - idegesen felé kaptam a tekintetem, és szembefordultam vele.
- Azok után, hogy fellöktél és rám borítottad az italodat?
- Azok után, hogy bocsánatot kértem... - egymás szavába vágva bizonygattuk az igazunkat a másiknak, és közben észre sem vettem, hogy belegázolok a szökőkút előtt díszelgő hatalmas pocsolyába.
- Azok után, hogy elfelejtettél szólni a kilétedről...
- Mert úgy tűnt, nem igazán szívlelsz...
- De ez nem ad okot arra, hogy szó nélkül hallgasd ahogy téged szidlak! - már szinte kiabáltam, és a heves vita közben elvesztettem az egyensúlyom, és megcsúsztam a tócsában. Egyenesen a szökőkútban landoltam. Pillanatok alatt feleszméltem, és felültem a hideg vízben. Fantasztikus Tini, megint megcsináltad! 
Úgy nézhettem ki, mint egy ázott veréb, mert ahogy meglátott, Jorge rögtön elvigyorodott.
- Menj a francba, Blanco! - fröcsögtem, és megpróbáltam felállni, a mozdulattal azonban éles fájdalom hasított a bokámba. Meghúzhattam esés közben...
Jorge egy mozdulattal lerúgta a cipőjét, átugrotta a kút párkáját, és mellettem kötött ki.
- Meg ne próbáld... - figyelmeztettem, de még csak meg sem torpant. Úgy kapott fel, mintha természetes lenne, hogy csuromvizes lányokat cipel, és hiába tiltakoztam, meg sem állt velem a legközelebbi üres asztalig.
Akkor rá haragudtam a vita miatt, hogy Mr. Rodriguez hetekig felhánytorgatta az esetet, hogy mikor hazaértem, Mechi őrült módjára faggatott mindenről, de legfőképpen az ezek után bekövetkezett szakításomért.

Egy évvel később, a lépcsőház hideg padlóján kuporogva azonban már csak magamat okoltam. Egy részem semmissé akarta tenni azt a délutánt, de egy másik, amit akárhogy próbáltam, mégsem tudtam elfojtani, emlékezni akart minderre. Örökké magában akarta őrizni azt a napot, mikor minden elkezdődött...