Prológus

Azt mondják, magasról nagyot lehet esni. Minél magasabbra törsz, annál inkább vigyáznod kell arra, hogy le ne ess. Mégis, van, hogy inkább leesnél, minthogy tovább a csúcson üldögélj, egyedül. Mert már arra sem emlékszel, milyen jó is volt odalent. Már nem emlékszel a boldogságra, a szép pillanatokra, csak egyvalami lebeg előtted: mindenképp vissza akarsz oda jutni, mert itt, fent már nem vár rád semmi olyan, ami a boldog befejezéshez vihetne. Az álmaid, amikért útnak indultál, már nem azok, mint régen, és miközben azt hitted, őket váltod valóra, igazából rég megtagadtad őket. És rég nem az vagy, aki az út előtt. Az igazi énedet már magára hagytad, valahol félúton. Ilyenkor vissza kell térned oda, ahol elvesztetted önmagad, és végiggondolni, miért indultál útnak. Ha még mindig úgy gondolod, vissza akarsz érte menni a hegytetőre, menj. Lassan, óvatosan, de rendíthetetlenül, és légy boldog odafent! De ha úgy döntesz, új álmokat, új célokat akarsz szerezni, térj vissza a hegy lábához, a gyökerekhez, és találd meg azt, amiért felfelé akartál törni. Talán végig a szemed előtt lapult.
A nevem Martina Stoessel, de valószínűleg, ha ismertek is csak Tini-ként fogtok tudni beazonosítani. Jelenleg elég magasan vagyok, nem csupán képletesen értve, tényleg több kilométeres magasságban repülök, egyenesen Los Angelesbe, a Hollywood Records stúdiójába. Azzal foglalkozom, amire kislány korom óta vágytam, elismert énekesnő lettem, a korom ellenére.
Alig töltöttem be a tizennyolcat, mikor felfigyeltek rám. Az egész szórakozásnak indult, a gimnázium befejeztével, a ballagáson, ahol mindenki megmutatta, mit tud, én pedig a barátném, Mercedes unszolására elénekeltem az első saját irományomat, amely a Siempre Brillarás címet viselte, és később az első albumom címét is ez a dal adta. Fogalmam sem volt arról, hogy az osztály gőgös libájának, Ambar-nak, apuci egyetlen kislányának szülei is részt vesznek majd az ünnepségen. Mr. Rodriguez, Ambar apja igazi, világhírű menedzser, a keze benne van minden argentin sztár naggyá válásában. Így kezdődött az egész történet. Én énekeltem, ő meg egyszerűen ott volt, és a sok ásítozó, vagy könnyes szemű szülő között felfigyelt egy halk, jelentéktelennek hitt hangra. Az ünnepség után rögtön hozzám futott, ahelyett, hogy gratulált volna az éppen leérettségizett lányának. Ambar azóta is pipa rám, egy, a Rodriguez családdal töltött karácsonyi ebéd során jól bokán is rúgott az asztal alatt. Jól mutattam a gőzölgő sült kacsa, és libacombok mellet elvörösödött fejjel. Mrs, Rodriguez zokon is vette, azt hitte, nem ízlik nekem a főztje. Szó, ami szó, Mr. Rodriguez feltette a nagy kérdést, szeretnék-e énekesnő lenni. Mit válaszolhattam volna az olasz, francia, angol és német felsőfokú nyelvvizsgáimat, és négy évnyi, kitűnő tanulást bizonyított papírral a kezemben? Azonnal igent mondtam, ezzel örökre elvágva magam a családomnál, akik azt akarták, hogy tolmács legyek. A szüleim páros lábbal rúgtak ki otthonról. Egy hét múlva már száguldottam Buenos Airesbe, Mercedessel az oldalamon, aki egy nap büszkén bejelentette, hogy ő is elérte azt, amit akart. Sosem felejtem, mikor fáradtan beesve a fővárosi, közös lakásunkba, ő élettel telve, vidáman száguldott felém a nappaliban, és hátradobva hosszú, szőke haját vidáman közölte, hogy divattervező lett. Elmesélt mindent, és az egész történet vége az lett, hogy én leesve a kanapéról, a földön fetrengve hallgattam a barátnőm. Pókerarccal elmesélte, hogy elment a kedvenc divatügynökségéhez, megállt a recepciós pultnál, és addig szemezett a recepciós fiúval, amíg az meg nem mutatta a főnökének Mercedes elképesztő vázlatait. Rögtön leszerződtették, és miután egyeztetett a menedzseremmel, hivatalosan is a stylistom lett. Kislányként mindig arról álmodtunk, hogy ketten járjuk majd a világot, én turnézok, ő pedig a ruháimat készíti majd. Azóta Martinából Tini, Mercedesből pedig Mechi lett, egymást is alig hívjuk a születési nevünkön. A barátnőm aligha változott valamit, azon kívül, hogy mára saját, Mechi nevű divatcége van, és már a sajtó is érdeklődik az iránt, kivel rúgja össze a port, ezzel pedig még hergelik is Mechit, bátorítva őt arra, hogy nyugodtan vágjon vissza a szexista megjegyzéseket elejtő tinisztároknak. A barátnőmnek egyetlen gyenge pontja van, az pedig az, ha valaki jogi különbséget tesz a két nem között.
Az évek során lassan jobban kiigazodom a szőkeségen, mint saját magamon, persze ő mindig tartogat nekem meglepetéseket. Én kész labirintus vagyok, és a megfejtést pedig magam sem ismerem! Mindig arra vágytam, hogy énekelhessek, és híres legyek, de most, hogy elértem, egyre jobban vágyom a régi életemre. Először minden rendben volt, jobban nem is mehetett volna a sorsom! Eltekintve attól, hogy a családom látni sem akart, az életemben minden sínen volt. Nem minden lány mondhatja el magáról a felnőtté válás küszöbén, hogy elért mindent, amiről álmodott. Életem első igaz szerelme is eljött, és úgy éreztem sosem fogok senkit úgy szeretni, mint Nathan Alvarez-t. Ő Spanyolországból érkezett, és egyszerűen, napról napra egymásba botlottunk a parkban. Aztán az események követték egymást, és egy napeljegyzési gyűrűvel az ujjamon ébredtem. Fiatalok voltunk, és úgy gondoltuk, úgy is együtt maradunk, miért ne kötnénk össze már most az életünk? Alig fél évnyi ismeretségen voltunk túl, így nem épülhetett ki köztünk olyan hatalmas bizalom. Ha később találkozunk, biztosan összejött volna az az esküvő, de akkor még nem tudtuk túlszárnyalni azt az akadályt, amit mi csak sajtónak hívunk. Mikor hetekre Los Angelesbe repültem, az újságok és pletykalapok tele voltak a rólam, és egy számomra akkor teljesen ismeretlen, Mexikói énekesről, Jorge Blancoról szóló cikkekkel. Először meg tudtam magyarázni Nathan-nek a dolgot, de másodszor, mikor már képekkel is alátámasztották az állítást, a kapcsolatunk végleg tönkrement. Pedig, az egész annyiból állt, hogy a két menedzser megbeszélt egy közös ebédet, én meg a sok Mechivel töltött idő után kiakadtam a fiúk hármasban folytatott, számomra igen bántó beszélgetésén, és inkább elmentem kiszellőztetni a fejem, az az öntelt mexikói balfácán meg utánam jött. Felkaptam a vizet, beleestem a szökőkútba, ő meg kisegített, de több nem történt. Azóta megszoktam, hogy mindent felfújnak körülöttem. Hogyha veszek a lakáshoz közeli kisboltban egy kenyeret, rögtön terhességi tesztért szaladtam, ha együtt nevettem egy fiúval, máris rövid románcom volt, ha pedig kiadtam egy szerelmes dalt, minden pletykalap azon csámcsogott, vajon kiről írhattam azt. Mára sajnos, vagy nem sajnos, de nem ez jelenti számomra a legnagyobb kihívást. Nem csak a vőlegényemet vesztettem el ez alatt az egy év alatt. Tizenkilenc éves vagyok, és minden nap azért szenvedek, hogy a nyeregben tudjak maradni. Rengeteg munkámba került, mire megírtam a húsz dalból álló lemezem összes számát, majdnem mindet felénekeltem, és ott voltak a sajtótájékoztatók, meg az albumon szereplő duettekhez partnert is kellett keríteni. Ez az egész kiszívta az energiámat, és a mosolyom lassan elhalványult. Nem kellett nekem mondani, jól tudtam, hogy régen nem ilyen voltam. Tele voltam tervekkel és álmokkal, de mára már csakis az járt a fejemben, hogy vége legyen a napnak, és otthon elmerülhessek a forró vízben. Bevallom, ez így elég depressziósan hangzik, hiszen csak a munkám árnyoldalát említettem meg, de idővel nem tudott felvillanyozni az a rengeteg öröm, ami a gürcölésem jutalma volt. Énekeltem, és ez egy ideig elég volt, de a hírességemnek ára volt, túl nagy ára. Jól tudom, hogy ez azért van, mert aznap, a gimnáziumban nem gondoltam eléggé át az ajánlatot, és négy másodperc alatt dobtam el négy év munkáját, de már nem fordulhatok vissza.
- Tini! - a menedzserem hangjára ébredtem, alig egy óra alvás után. Kitekintve a magángép ablakán, rájöttem, hol is vagyok. Épp úton, hogy megismerjem a partnerem, aki felénekli majd az albumon szereplő duetteket velem. Pár másodperc után sikerült magamhoz térnem, és megmozgattam a nyakam. A jegyzetfüzetemen feküdtem, mielőtt eluralkodott volna rajtam a fáradtság, épp az egyik duett angol változatát javítgattam Mr. Rodriguez kérésére. Ő mindig tökéletes munkát akar publikálni, amiért később mindig hálás vagyok neki, de ilyenkor igen fárasztó tud lenni. Egy órája még ő is aludt, de most frissnek, és ébernek nézett ki. A sötét haja, ami itt ott már őszbe vegyült, most nem hullott olyan rendezetlenül a homlokába, és a táskák is eltűntek a szeme alól.
- Tini! - látva, hogy nem figyelek, még egyszer megbökött, majd kérdőn a papírra mutatott. - Mennyit haladtál?
Válaszul álmosan az ölébe dobtam a jegyzetfüzetet, majd kényelmesebb helyzetet vettem fel. A derekam fájt, több, mint tizenkét órája nem álltam fel, ezért a lábam is zsibbadt már.
- A refrén még mindig nem tökéletes. Ne érts félre, jó ez, csak... legyen személyesebb! - magyarázta hevesen gesztikulálva. Ilyenkor a kezével mindenféle érdekes mozdulatot tesz, és az arca is megváltozik. Annyira belemerül a magyarázatba, hogy észre sem veszi, hogy valaki épp őt nézi. Én egyáltalán nem szoktam rá figyelni, mindig azt nézem, hogy épp milyen vicces mozdulatot csinál, és igyekszem visszatartani a feltörő nevetésem. - Tini, figyelsz te rám?
- Ja, persze, persze. Csak tudja, én még nem érzem ezt... annyira. - lebiggyesztett szájjal meredtem a menedzseremre. Bevált módszereim vannak. Ilyenkor mindig elszomorodik, és enged a munkából egy ideig. A dal most is kedvezett, hiszen egy elég érzelgős, szerelmes dalt próbáltam korrigálni. Valójában jól tudtam, miről szól, hiszen én írtam, a saját gondolataimat rejtettem bele.
- Fáradt vagy... - állapította meg rosszallóan Mr. Rodriguez a tényállást.
- Pihenésre van szükségem.
- sóhajtva nyugtáztam, hogy végre megengedhetek magamnak egy kis alvást, valójában azonban nem csak a jelenlegi helyzetre értettem a pihenést. Szünet kellett az egész karrieremben. Egy kis idő, hogy levegőhöz jussak.
- Aludj kicsit. - a férfi bólintott, majd az órájára pillantott. - Egy óra múlva felkeltelek, addigra legyél friss!
- Nem csak erre értem! - bosszankodva felsóhajtottam, mire ő megcsóválta a fejét.
- Tini, te egy csillag vagy! - kezdte komolyan a sokszor elismételt mondókáját. - És mi történik, ha a csillag megáll?
- Lehull az égboltról, igen tudom, tudom... - motyogtam, miközben lehunytam a szemem. Hamar elaludtam, és nem érdekelt semmi. Mr. Rodriguez megpróbált egy óra után felkelteni, de nem járt sikerrel, így csak a repülőút végére ébredtem fel. A gép szerencsésen leszállt, majd felnyíltak az ajtók. Mikor szilárd talajra ért a lábam, volt időm megszemlélni Los Angelesnek azt a részét, amely innen is látszott. Sokszor találkoztam már ezzel a kilátással, és ez a város mindig sok meglepetést tartogatott nekem.

Akkor még nem tudtam, hogy mi vár majd rám. Lehet, hogy ezzel az alkalommal telt be nálam a pohár, de abban biztos voltam, hogy véget akarok vetni ennek az egész baromságnak, amit egykor az álmomnak hívtam. Az egész mégis azzal a beképzelt mexikói balfácánnal kezdődött, akit valamiért mégis jó volt újra látni...